„Azt találtuk, hogy a bankok folyamatosan vonják ki profitjukat és forrásaikat Magyarországról, óriási összegekben.” Ezzel a megállapítással a miniszterelnök akár a Magyar Pénzügyi Helyszínelők forgatókönyvének is megágyazhatott volna, – Jáksó László minden bizonnyal vállalta volna az írói feladatot – ennyivel azonban nem úsztuk meg. Az 50%-ban magyar tulajdonú bankrendszer mostanra valóság, Seszták fejlesztési miniszter pedig már a 60-70%-os szintekről beszél. A magyar tulajdon emelésére irányuló terv pofonegyszerű indokát hallva, – a külföldi bank kitalicskázza innen a pénzt – gyakorlatilag az is a bankszakma tudósának érezheti magát, akinek a Füles Magazin keresztrejtvényeinek megfejtése is kihívást jelent.

Látjuk magunk előtt a kapzsi, karvalytőkés bankároligarchát, miközben tudatmódosítók hatása alatt fetreng luxusjachtján, az aktuális címlaplányok között, várva a következő, Magyarország feliratú talicskát. Mi magyarok meg, „Európa balekjai”, tátott szájjal nézzük, ahogy kirabolnak minket.

Európa balekjainak a kocsmába illő agresszió parazsának további szítása előtt érdemes lenne megismerkedniük két fontos fogalommal:

• tőke: a banki működés fenntartására és a veszteségek finanszírozására szolgáló összeg
• forrás: ennek összegét fordítja a Bank a hitelezésre

A külföldi anyabank amellett, hogy tőkével látja el magyarországi bankját, forrást is biztosít számára. Míg a tőkét véglegesen átadja, és azt többé nem veszi vissza, a forrást bizonyos lejáratra biztosítja.

Amikor a pénz kitalicskázásáról beszélünk, a források kivonásáról van szó, amely valós jelenség. A bankadó bevezetését követően a külföldi források állománya 37%-kal, vagyis 13,3 milliárd euróval csökkent a magyar bankrendszerben. A magyar kormány ezt az engedetlen gyerek bosszújaként értelmezi, – szóra sem méltatva a tőkeemeléseket, amiknek a következtében 1998 óta 1148 milliárd forint összeg érkezett az országba, míg osztalékfizetés címen csak 516 milliárd forint távozott a magyar bankrendszerből – mondván, a banknak az lenne a dolga, hogy hitelezzen.

Alapvető gazdasági ismeretek is elegendők ahhoz, hogy ne a pénzt kitalicskázó külföldi banktól rémüljünk meg, hanem a kormány kijelentéseitől. Lehet a profitból is szitokszót faragni, de a bank továbbra sem szociális alapon hitelez. Magyarországon a régiós országokhoz képest nagymértékben visszaesett a hitelek megtérülése, a külföldi anyabanknak pedig nem róható fel, ha Magyarország helyett inkább a cseh vagy a lengyel piacra helyez ki forrást. Ez ellen a magyar bank nem sokat tehet, a kormány viszont annál többet. Ha utóbbi belátná, hogy a forráskivonás többek között az unortodoxnak nevezett gazdaságpolitika következménye és a hitelezés visszaesésének okát a saját háza táján keresné, lenne esélye megoldást találni.

Helyes lépés lenne a hazai bankok külföldi forrásokkal szembeni kitettségének csökkentése, amennyiben ehhez dinamikusan növekvő betétállomány párosulna. A lakossági megtakarítások azonban semmiféle növekedést nem mutatnak, az állam intézkedései (pl. alacsony alapkamat, tranzakciós illeték) pedig leginkább arra ösztönzik az embereket, hogy készpénzben tartsák pénzüket a párnájuk alatt. Nem látható, hogy miben hoz változást a magyar tulajdon többségbe kerülése. Mivel valószínűleg a kormány sem látja, csak remélni lehet, hogy a Széchenyi Bank sorsának szerencsétlen alakulása fokozott óvatosságra inti az új, magyar tulajdonosokat.