Bencsik Gábor, a Magyar Krónika elnevezésű, állam által támogatott kulturális innováció vegytiszta boldogságot közvetítő kordokumentumának főszerkesztője elkészítette a maga értékelését a Charlie Hebdo tevékenységéről, és csatlakozott azok táborához, akik istenkáromlásnak tartják a francia szatirikus lap üzeneteit. (http://mandiner.hu/cikk/20150122_bencsik_gabor_mi_a_blaszfemia) Bencsik a blaszfémia mibenlétének zavaros, jogszabályi hivatkozásoktól mentes jogászkodással tarkított feltárási kísérletét követően kijelenti, hogy morális kiállás, erkölcsi védelem egészen biztosan nem jár annak, aki mást vallási meggyőződésében sérteget.
Tekintettel arra, hogy a Charile Hebdo egy szatirikus lap, az istenkáromlás fogalmának boncolgatása előtt érdemes megismerkedni a humor, a humorérzék és a szatíra jelenségeivel is. Egymás mosolyra fakasztására ugyanis több lehetséges módszer is rendelkezésünkre áll. Az egyik lehetőség ezek közül a valóság egy szeletének aránytalan – legtöbbször túlzó, vagy gyakran kicsinyítő – ábrázolása, mely ironikus hatást kelt. A szatíra estében az irónia az emberi jellem jellegzetes hibáira hívja fel a figyelmet.
A szatíra tehát egy értékrend melletti állásfoglalás, egyúttal társadalomkritika, amely nem összekeverendő a bugyuta nyuszikás viccek sorozatgyártásával. A szatíra által közvetített értékrend dekódolására való képességet humorérzéknek nevezzük. Az értelmezéskor mindig fontos észben tartani, hogy a szatirikus aránytalanságok szándékosak. Például, amikor valaki a Monty Python társulat Brian élete című művét valamennyi vallásos ember kritikájaként és nem kizárólag az önálló gondolatokkal nem rendelkező, elvakult vallási fanatikusok görbe tükreként értelmezi, elszakad a szatíra fogalmától és helytelenül arra a következtetésre jut, hogy a mű célja egy vallás valamennyi követőjének kigúnyolása.
A Charile Hebdo tartalmán tehát csak akkor képes valaki mosolyogni, ha elfogadja, hogy Isten ábrázolását nem szükséges feltétlenül, bármilyen kontextusban a teljes vallás megjelenítésének tekinteni. Hiszen éppen ez a humor lényege. Amikor valaki ma azt mondja, hogy „Je suis Charlie”, azzal a szatíra és a humor, mint társadalomkritikai eszköz létjogosultsága mellett áll ki. Amellett foglal állást, hogy ha valakinek kedve tartja, következmények nélkül viccet csinálhasson a vallási fanatikusokból, a kirekesztőkből, a buzilobbival riogatókból, az állami pénzen silány magazinokat gyártó újságírókból és mindenből, amit társadalmilag károsnak tart.
Bencsik Gábornak szerencsére ugyanígy lehetősége van olyan embernek beállítani azokat, akik a kormány munkáját kritizálják, mint akik – az ő szavaival élve – hülyeséget hisznek. Elég csak megvásárolni a Magyar Krónikát, egyből ráébredhetünk, hogy aki manapság Magyarországon holmi korrupciós ügyekkel foglalkozik, az egy címeres ökör. A kormány keze nyomán épül az ország, növekszik a gazdaság, a pitypang is kivirágzik. Ezeket a cikkeket olvasva mindenki szabadon eldöntheti, hogy el akarja-e tűrni, netán erkölcsi védelemben akarja-e részesíteni a közpénzből nyomtatott, a „fikakultúrával” harcba szálló magazint, amely szándékosan nem törekszik a kiegyensúlyozott tájékoztatásra.
Az emberek döntöttek, hiszen a Magyar Krónika legfeljebb csak akkor fogy, ha ingyen adják. Ezzel szemben a Charlie Hebdo a múlt évben körülbelül 30.000 példányban kelt el. A terrortámadást követően, szolidaritásból már több millióan vásárolták meg a lapot. Végeredmény: Charlie Hebdo – Magyar Krónika 3-0. Az emberek többnyire Charlie-k. A többségnek szerencsére van humorérzéke.
